Kedves Pszi!
Köszi a lehetőséget, azt hiszem élek vele, bár már sok mindent leírtam a két előző hozzászólásomban.
Én úgy látom, hogy alapvetően két lehetőség közül választhatok: együttmaradunk vagy nem. Amúgy a házasságkötésünk alapvetően nem ezért történt meg, mert mi annyira ragaszkodtunk hozzá, és enélkül nem tudnánk élni, hanem mert építkezésbe szerettünk volna kezdeni,a mi szerencsére akkor elmaradt, és házaspárként kedvezőbb feltételekkel lehetett volna. Szomorú, de így van, és ezt mindeketten tudjuk, és be is látjuk.
Ha együttmaradok a férjemmel akkor is van néhány további lehetőségem, illetve sokesélyes a dolog:
1. nem vállalok gyereket, de ez számomra ez nem megoldás, így nem is érdemes foglalkozni ezzel a lehetőséggel.
2. születünk egy-két gyerekünk, de nem lesz igazi apja a gyerekeknek, és akkor egyedül maradok a gyerekekkel, hiába lakunk együtt, vagy gyerekekkel együtt kereshetek új párt, ami megint csak nem üdvözítő megoldás. Sajnos per pill ez nagyon valószínű.
3. helyrehozzuk a kapcsolatunkat, bár ekkor érzésem szerint életünk visszatérne a régi kerékvágásba (munka, otthon), ha van valamilyen külön programom (szüleimhez elmegyek), akkor csak a fintorgás a válasz, hogy már megint mi a francnak, két hete voltál. Miért szeretnék egyszer-egszer elmenni egy romantikus vacsorára (pl házassági évfordulón) , mikor én is nagyon jól főzök, és még ki sem kell mozdulni otthonről, kevesebbe kerül. Pont ezek a dolgok azok, amikből nagyon elegem lett, és élveztem a lakásügyintézés körüli herce-hurcát, pörögtem, valóban később jártam haza (mostanság még később, bár ezzel semmit nem oldok meg), de ez mind építő jellegű volt, mert ebben rá nem lehetett számítani. Röviden: nagyon besokaltam a bezártságtól, a monotonitástól. Nem állítom, hogy egyik buliból jártam a másikba, de azért tobbet jártam társaságba, nem voltam az az igazi otthonülő típus, de Ő nemigen szerette ezeket a megmozdulásokat. Igyekeztem rá is ráragasztani ezt a kicsit mozgalamsabb életet, de csak rövid időre sikerült és az is rég volt.
Ha nem maradunk együtt, elköltözöm:
1. a lakással lesz ami lesz, pillanatnyilag nem ez lagfontosabb, bár kétségtelenül befolyásolja a döntést.
2. elmegyek otthonról, nem találok magamnak megfeelő partnert, akkor megint ott vagyok, ahol a part szakad. Bár egy rossz kapcsolat időnként sokkal rosszabb, mint a semmi.
3. nincs bitosíték arra, hogy egy új kapcsolat jobb lesz, mint a mostani. De az ember ritkán a mások hiábájából tanul, gyakrabban a sajátjából, és látok egy-két dolgot, amit már másként csinálnék. És legyünk optimisták.
4. ha most elmegyek otthonról, és néhány hét múlva rájövök, hogy mégsem kellett volna, és már nem mehetek vissza, akkor megint rosszul jártam.
Ezek nagyjából a kételyeim, most melyiket válasszam?
Bár most rengeteg indulat van bennem a férjemmel szemben, talán ezért lenne jó kicsit "kikapcsolódnom", és néhány hétre félrevonulnom, hátha akkor tisztább fejjel tudnék gondolkodni. De ezzel biztosan nagyon nagy törést okozok a kapcsolatunknak.
Most a legesélyesebb verzió az, hogy átmenetileg elköltözök otthonról.
Az a baj, hogy hosszú távon idegesít a puszta jelenléte is, hát mégha mindenféle őrült dologgal szórakoztat. Egyszerűen képtelenek vagyunk bármit is együtt csinálni, de néha úgy érzem, már a "csak azért sem" effektus működik. Még azt sem csináljuk közösen, amit mindketten szeretünk. A közös érdeklődési területek egyre inkább háttérbe szorulnak, mindeketten megyünk a magunk feje után.
Azt hiszem kicsit pozitívabban kellene hozzáállnom, de pillanatnyilag nem megy. Túl sok minden megfeküdte a lelkemet. Néhányat nemigen tudok szavakba önteni, de még valami amit már korábban is írtam, a hihetelen önzősége, ami még nagyon zavar. Önös érdekből bármit bármennyiért megtesz, de kettőnkért, egyközös programért már lényegesen kevesebbet, és ez már régebben is így volt, de nem tudtam változtatni a hozzáállásán.
(Ráadásul rá kellett jönnöm, hogy a fiú, aki tavaly igen nagy hatással volt rám, még mindig ilyen nagy hatással van rám, de nem merek újból közeledni hozzá, mert nem akarom, hogy úgy érezze, a nyakán lógok.)
Már megint rengeteget írtam, de előre is köszi, ha szakítasz egy kis időt az elolvasására és hátha van egyébb lehetőség is, mit én nem látok, vagy ezek közül némi segítségel sikerül kigabalyodnom ebből az egészből. A bajom csak az, hogy idegileg kicsit nagyon fárasztő, és ha fizikailag (sporttal) nem ütöm ki magam nemigen tudok rendesen aludni, mert folyamatosan pörög az agyam.
Előre is köszönöm, üdvözlet: Csicsi
07 Ápr. 2006
Kedves Pszi!
Először is nagyon szépen köszönöm a választ! Sajnos nem a Tied az első negatív válasz ...Elszomorít, mert egy ideig azt hiszem magam sem voltam hajlandó szembe nézni a tényekkel.
Amit tudok, mindig is vágytam gyerekre, és néhány éve elértem azt az "érettségi" fokot (befejeztem a tanulmányaimat), amikor azt mondtam, hogy részemről semmi akadálya. Erről az álmomról nem akarok lemondani, de egyedül sem szeretném felnevelni leendő gyerekeimet.
Ha váltani szeretnék, akkor meg nem érek rá még évekig rágódni a témán, mert 29 évesen teljesen új életet kell kezdjek gyakorlatilag a nulláról.
Néha (korábban) nagyon szívesen kapcsolnék, elmennék egy-két napra pihenni, de rögtön jön a számolás, mennyibe kerül a benzin, program, az esetleges szállás. A végeredmény ennyit neki nem ér, nem megyünk sehova. Az olcsóbb természetjáró kirándulás is ritkán jön össze, mert minden erdő ugyanolyan, pedig állítólag szeret kirándulni, csak még én nem tapasztaltam. De hát hol is tanulhatta, tapasztalhatta volna meg ezeket, szüleivel soha nem mentek sehova, iskolával nem járt sehova. Felnőtt fejjel meg már nehéz változni. Sajnos minden értéket forintban mér, értékel. Ugyanakkor a kocsijára gondolkodás nélkül elkölt akár több, mint 100000 Ft-ot, ed egy kettesben valahol eltöltött hétvége sokba kerül.
Miért vagyok a férjem mellett?:
1. Talán kicsit sajnálom (ez olyan hülyén hangzik), nem szeretném nagyon összetörni a szívét, míg Ő nap mint nap lelekembe tapos, egy-egy " hülye buzi gyerek" beszólással. hihetelenül rosszul esik, és a maradék reményeimet is egyre jobban romba dönti, és még meglevő szeretetet is egyre jobban eltiporja.
2. kicsit nagyon kötnek az anyagiak, a hitel, az új ház. A "vicces" az egészben az, hogy egyszer már ezt a kérdést is alaposan megbeszéltük, kinek mi marad, milyen megoldások léteznek a különválás esetére, miközben Ő állítolag nem akar válni.
3. hosszútávon pillanatnyilag csak az albérlet a megoldás.
Nem tudom milyen lenne az életem nélküle, de nagyon közel állok hozzá, hogy kipróbáljam, ugyanakkor az az érzésem, ha ezt megteszem nem lesz visszaút.
Egyre inkább barátként kezdek hozzá viszonyulni, és nem érzem magamban azt a szikrát, ami ezen változtatni tudna. Egyedül mászkálok ide-oda. Lelkem legmélyén érzem a véget, de a családban mindenki szemében én leszek a fekete bárány, és a férjem szerint is minden rajtam múlik a kapcsolatunkat illetőleg. Tudom és is hibás vagyok, mert nem figyeletem eléggé oda a dolgokra, mert engedtem az új érzéseknek, és ott robbant a probléma, de úgy érzem, nem ok nélkül történt mindez.
Szóval még egyszer köszönöm a választ, igérem, ha sikerül elmozdulnom erről a holtpontról, beszámolok róla! Bár húsvét előtt azt hiszem már nem nagyon fogok ugrálni.
Üdvözlet, Csicsi
03 Ápr. 2006
